Egy ideje gondolkodtunk egy íráson, amiben közzétettük volna az SBD Magyarország létrehozásának mozgatórugóit. Nyilván egy üzleti felállásnál elsődleges az életképesség, de különös módon nem ez volt az alapvető kiindulási pont. Voltak bizonyos elvek, (pontosság, megbízhatóság, minőség stb.) amelyeket szerettünk volna a magyar erőemelő és edzőközösségbe egy szinttel feljebb emelni. Ezt mára több száz pozitív vásárlói visszajelzés látszik alátámasztani.

Azután tavaly év vége felé nagyon hasonló elvek inspiráltak bennünket arra, hogy januárban megnyissuk Budapesten a Sirius Lifting (https://www.facebook.com/siriuslifting/) egyedülálló erőemelő/súlyemelő edzőtermét. Hihetetlen, de itt sem az üzleti megtérülés volt az elsődleges cél. Persze, térüljön meg, nem szégyen az. Sőt! De iszonyatosan frusztráló és idegesítő érzés volt, hogy erőemelőként, sportolóként szinte nem létezett olyan hely, ahol ténylegesen edzeni lehetett volna, olyan körülmények között, ami a sportunk szempontjából bátorító és testreszabott. Most már van ilyen Budapesten, pl. a kispesti Suleiman Gym www.gymsuleiman.hu, és természetesen a Sirius Lifting Angyalföldön és még egy-kettő.

https://www.youtube.com/channel/UCRMKAJCexyOJ5iL7TUOah_w

A sors fintora, hogy ezekről a régóta megírni szándékozott alapelvekről nekrológ formájában kell írnom. Kanyarodjunk vissza az időben 30 évet, a rendszerváltás időszakára az Acélvárosba.

 _____________

AZ ÉRTÉK NEM HAL MEG

írta: Fekete Miklós

Pár napja, 75 évesen örökre itt hagyott bennünket nevelőedzőm. Ki ő, és mit hagyott hátra nekem? 

1989 májusában Miskolc rossz hírű lakótelepén, egy földszinti odúban kialakított edzőteremben ismertem meg az erőemelést.

Rögtön az első napon találkoztam az „Avas Testépítő Klub” tulajdonosával, egyben edzőjével, Kaliczki Istvánnal, „Pista bá’val”. Csak most, három évtized távlatából tudom igazán felfogni ésszel, micsoda értékeket, emberséget és tartást tanulhattunk mi fiatalok ettől a Mádról származó, vasgyári munkásembertől, aki már akkor 25 éve élt a súlyzók között.

Ezek az értékek generáció-függetlenek, ezért úgy szeretnék megemlékezni egykori Mesterünkről, hogy néhány akkori erőemelő életképen keresztül bemutatom a tőle megtanult leckéket. Úgy gondolom, ezek az univerzális jellemvonások ma is sok sportolni vágyónak, vagy versenyzőnek nagy hasznára lehetnek, és bátorítással szolgálnak azoknak, akik már gyakorolják ezeket az erényeket, de silányabb környezetük miatt „kilógnak a sorból”, netán még ők érzik „hülyén” magukat az elveik miatt.

 1. Keménység és (ön)fegyelem:

Az Avasban nem volt divat ellógni az edzést. Keményen megkövetelte Pista bá’ a munkát. Ha fájt, hát fájt. Szívd fel magad, Öreg! Bejött a terembe az 50 kg-os nyegle fiatal, az első meglehetősen kendőzetlen modorú mondat felé ez volt: „Húzd ki magad, Fiam, mert a hátadba b…-om a rudat!”. Mit ad isten, egy pillanat alatt kihúzta magát, és úgy is maradt, fizikailag is, és kicsit képletesen is. Az elvárások nagyon magasak voltak velünk kezdőkkel szemben. Ez elvezetett a második óriási leckéhez:

 2. Versenyszellem:

Azt megelőzően belekóstoltam az atlétikába, judoba és a karatéba is, nem is sikertelenül. Azonban mindegyiket abbahagytam, amikor versenyzésre került a sor. Nem bírtam a versenyzési stresszt. Pista bácsinál ez nem volt kérdés. Félévente kötelező erőemelő házibajnokságot tartott. 16 évesen először nagyon féltem ezektől, minden 6. hónapban nyomasztott a tét, viszont visszanézve rendkívül hálás vagyok azért, hogy sikerült kiölni ezt a rettegésünket. Az élet nagy része versengés, és ha tetszik, ha nem, egyszerűen fel kell nőni bizonyos feladatokhoz. Nem csak a sportban, hanem az életben is általános érvényű alapelv: nyerni ugyan nem mindig lehet, de versenyezni muszáj! Például Mészáros Laci többszörös világbajnok fekvenyomó fenomén is a miskolci Avasban kezdett versenyezni Pista bácsi unszolására.

 3. Munka:

Ha már versenyzünk, akkor dolgozni kell nagyon keményen, hogy jó helyezést érjünk el. Edzéstervezési tudásunk, internet nem volt, ezért mindig inkább a hányásig folytatott túledzés felé hajlottunk… szerencsére tizenévesen ezt még túl tudtuk élni. Itt nem az a tanulság, hogy bezzeg régen, milyen kemények voltunk, hanem az, hogy ne féljünk a munkától, mert csak abból lesz eredmény. Az biztos, hogy a most elérhető ismeretanyaggal felvértezve egy mai sportoló óriási előnyben van, de a munkát nem helyettesítheti a puszta tudás (és vica versa). Pista bácsi nem értett a modern edzéselméletekhez, viszont egész életében dolgozott és tudta, hogy azzal eljuthat valahová. Egy érdekessége ennek a munkának, hogy az a kis része számított igazán, amit azon túl csináltunk, ahol az épeszűek már abbahagyták volna. Később sok helyen tapasztaltam az életben, hogy a nyerés és a bukás között nem valami óriási szakadék tátong, mindössze 1-3% extra erőfeszítés, ahol a vesztes feladja, a győztes pedig még valahogy végigcsinálja. Lefuthatsz 41 km-t anélkül, hogy különösebb csodálkozást váltanál ki az emberekből. De ha csak még 1 km-t hozzácsapsz, akkor elmondhatod, hogy lefutottad a Maratont!

 4. Tisztaság:

A teremben makulátlan rend uralkodott. Nem a csili-vili rend, hanem a katonás, szakszerű rend. Mindennek volt helye, mindenki vissza is tette az eszközöket a helyére. Otthon addig nem igazán tanultam meg rendet rakni, de a Kaliczki-féle kiképzés után már nem volt pofám rendetlenségben lakni, és ez a mai napig kitart. Mi ez, ha nem nettó nyereség?

 5. Pontosság:

A terembe nem akkor mentünk, amikor csak kedvünk szottyant. Szigorúan csoportokra voltunk osztva, 15:00-17:00 órai csoport, 17:00-19:00 órai csoport stb. Késni vagy tovább maradni nem volt szabad, mert nyolc másik ember programját borítottad fel. A nálunk jóval idősebb és erősebb terembe járó lyukóbányai vájárok, a Lenin Kohászati Művekben edződött fémipari melósok, és a marcona IFA sofőr figurák nem filozófia magasságokba törő toleranciájukról voltak híresek. Persze jó, hogy ma már bármikor tudunk edzeni, nem is azt a rendszer sírja vissza az ember, hanem, hogy lehetett építeni rád is és másokra is az idő tekintetében.

 6. Becsület:

Pista bácsinál az elsődleges érték a szavahihetőség, az egyenesség volt. Átlátott a sunyi emberen, és gyengének tartotta őket. Például egyértelműen doppingellenes irányelvek voltak érvényben. Ez lehet megmosolyogtató egyeseknek, és túlságosan naiv lelkületűnek tűnhet, de nézzük a tágabb értelemben vett elvet. Nem szabad = ezért mi sem csináljuk = és nem is hazudozunk erről semmit. Ez különösen az ott edző fiatalok miatt hosszú távon nagyon sikeres irányelvnek bizonyult. A felmérőkön, ha rossz volt a gyakorlatod, akkor egyértelműen megmondták, hogy rossz volt! Nem számított, hogy kinek a kije vagy, vagy hogy hány éve jársz oda. Ha viszont jó volt, akkor biztos lehettél benne, hogy nem veszik el a kísérleted!

 7. Igaz barátság:

Az egyik legjobb barátom abban a panelház alatti teremben ismertem meg. 30 éve mindenben számíthatok rá, és ő is rám. Ő volt az, aki a kellemetlent is a szemembe mondta, nem csak azt, amit hallani akartam. Amikor nehéz választás elé kerültem, az ő belém fektetett bizalma és a barátságunk miatt vállaltam a sokkal nehezebben járható, de hosszú távon célravezető utat a sportban. Megmaradt a becsületem. A hangos fanyalgók persze mindig jönnek, hogy „Most mit vagy úgy oda azzal a becsület dologgal? Hiszen mindenki csal!” Amit Pista bácsinál tanultam az ez: nem csal mindenki, és még ha úgy is lenne, neked akkor sem szükségszerű követni őket. Radikálisan hangzik? Igen. Igaz? Igen! Mindig van választásunk, és az életünk minőségét az összes választásunk egybegyűlt eredménye határozza meg.

 8. Jó humor és ugratás:

A fenti jellemvonások talán kicsit komor képet festettek az akkori életről. Mi volt ez? Valami munkatábor, a spártai hadsereg, netán szerzetesrend? Távolról sem! Ahol tényleg bíztál az emberekben és kedvelted őket, ott szabadjára engedhetted a jókedvet, az ugratást. Pista bá’ ebben is karmester volt. Bárkit a porba tudott sújtani egy-egy jól elhelyezett poénnal (anélkül, hogy bármikor is megalázta volna az illetőt). Minden poén, minden hecc „ült”, és még nagyobb teljesítményre vagy normálisabb viselkedésre ösztönözte az illetőt. Ismétlem, nem a negatív, sértő, „röhögjük ki” típusú humor volt a menő, ami rombol, hanem ami serkent. Ennek a humornak a segítségével megtanult az ember úgy rámutatni valamire, hogy ne bántsa, hanem építse az illetőt. Az erőemelésben és minden versenysportban az őszinte, építő jellegű kritika elengedhetetlen. Főleg ma, a social media által erősen befolyásolt életmenetben ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni, vagy éppenséggel túltolni.

 9. A kezdők/fiatalok felkarolása:

A fiatalok hajlamosak követni a példát, amit látnak. Nem a dumát vagy a prédikációt, hanem a valódi tetteket másolják. Ez egy felelősség, de egyúttal öröm is az erre fogékony és érzékeny tapasztaltabbak sportolók számára. A mesterünk ebben kiváló munkát végzett. Néhány kövérebb gyerekkel, aki lejárt a terembe elment futni (annak ellenére, hogy vizesedett a lába, valami betegség miatt), mert tudta, hogy maguktól az életben nem futnának, és a túlsúly rajtuk maradna. Többen csak azért csinálták végig az edzést, mert ha az „Öreg” közel az ötvenhez, rossz lábbal is futott, akkor nem volt képük ellógni a dolgot.

Most, mikor családja, barátjai és tanítványai végső búcsút veszünk Kaliczki Istvántól még egyszer szeretném megköszönni neked Pista bácsi az összes tőled kapott leckét. Éltem és élni is fogok velük, és szeretném minél több embernek átadni ezeket az értékeket. A munkád nem veszett kárba!